Hódiné Magdi
Őszi délután . . .
Gyönyörű indián nyár, őszi délután van. Valami, valaki hív a temető felé. Elkészülök, kimegyek. Útközben virágokat is veszek. Gerberát, liliomot, apró fehér virágot egy csokorba. Valami miatt nem szeretem a vágott őszirózsát. Kertben, a tövén nagy „csokorban”, több színű - fajtájú egyben, kertben gyönyörű, de temetőbe nem viszem soha.
Kinn a temetőben hosszú fasor, az alatt – beljebb – állnak az urnákat váró, vigyázó temetési helyek, sok - sok kolumbáriummal.
Nem kell keresnem, nyílegyenesen visz az utam a hosszú fasorban „a férjemhez”. Kis márványlapon a neve, alatta: Élt 53 évet. Mellette egy másik márványlap, a nevemmel, számoknak kihagyott karakterekkel, utána bevésve: évet. Engem vár. Elhelyezem a virágaimat. Többet a férjemhez, egy szálat az én „üres” helyemhez. Az a virágszál a többi halottamé, akik más városokban nyugszanak.
November elsején voltak itt kinn sokan, még szépek az akkor kihelyezett virágok. A nyugalom, a csend, az őszi napfény maradásra késztet. Van ott egy kis pad. Leülök. Csend van. Gyönyörű a napfény, az ősz tarka falevelei. Egy – egy szellő mindig lesodor pár levelet, ami aztán szép lassan szálldogál a földre. Gyűlik a tarka avar. Távoli hangként a tudatomba madárdal is eljut. Hallgatom a csend hangjait.
Gondolatok és érzések áramlanak bennem. Nyáron, mikor először ezen a helyen voltunk, haragos zöldnek tűntek a levelek, szinte sötétet varázsoltak a nappalban. Még az égbolt is sírt. Nagyon nehéz út volt. Az utolsó, amire „együtt” mehettünk.. Ami után el kellett búcsúznunk.
Most fény - árnyék játszik az arcomon, a falon, ahogy a tarka, még fákon levő, mozgó levelek között játszik a napocska a „Földdel” és a rajta levő mindenekkel.
Becsukom a szemem. Elmúlik a szomorú, komor nyári nap emléke, és egy régi, csodálatos - húsz, huszonöt évvel ezelőtti - őszi nap emléke melegíti fel gondolataimat. Akkor még az óvodás korú kislányommal, párommal hármasban kirándultunk. Tarka faleveleket, gesztenyét gyűjtöttünk. Padra leülve bábokat készítettünk belőlük, azokkal játszottunk. Magam előtt látom kacagó arcukat. Annyira élethűen, mintha az lenne a jelen. Mint ha csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy megérinthessem őket. Milyen szép is volt.
És jönnek sorba az emlékeim. A többi szép emlékkép is. Csukott szemeim előtt egyre – másra jelennek meg az akkor még élő, mosolygó – nevető, cselekvő halottaim. Látom Őket, hallom a hangjukat. Olyan családtagok vannak együtt most gondolataimban, akik életükben nem is ismerhették egymást. Velem most mind együtt vannak. Külön – külön életképben, mégis együtt, bennem.
Az álomvilágból zaj térít magamhoz. Más is jött ki a temetőbe. Elmúlt a varázs. Próbálom visszahozni, de nem sikerül. Akarattal, tudatosan nem megy. Kinyitom a szemem. Még egy picit maradok, de már nem olyan jó, már nagyon valós lett minden. Még egyszer odamegyek a férjem hamvaihoz, végighúzom a kezem a nevén – így elköszönve Tőle.
Aztán csendben, halkan megfordulok, és elballagok. Ne zavarjam a holtak csendjének hangjait. Még nincs jogom otthon érezni magam köztük.